Május 22. piros betűs ünnep a klub történetében. 2005-ben ezen a napon hódította el a Cornexi-Alcoa az EHF-kupát, miután Siti Beáék egy hihetetlen mérkőzésen 28-19-re legyőzték a Győri ETO csapatát. A fantasztikus siker évfordulóján a döntő fehérvári főszereplői közül ketten idéztek fel néhány, eddig kevésbé ismert anekdotát.

Sugár Tímea, a Cornexi hálóőre a következő két történetet osztotta meg velünk a kupagyőzelem kapcsán:

„Nekem egyből a jégcsarnokos történet jut az eszembe. A mérkőzés előtti héten a heves esőzés következtében beázott a jégcsarnok. Igazából egyetlen napot tudtunk végig ott gyakorolni, volt úgy, hogy kicsi és sötét tornateremben edzettünk, sőt más városokba is átutaztunk, hogy valahogy készüljünk az EHF-kupa döntőjére. Mivel folyamatosan beázott a csarnok, imádkoztunk, hogy legalább a döntő napján ne essen majd az eső. Igazán akkor már annyira feldobott állapotban voltunk, hogy csak nevettünk az egészen. Úgy fogtuk fel, hogy talán a nehézségek is értünk vannak, és talán ebből is erőt merítünk a későbbiekhez.

Volt egy másik emlékezetes sztori is: a családom tagjainak és barátaimnak úgy foglaltam le a helyet, hogy nem igazán tudtam, hol is lesz majd a győri szurkolótábor. Mondanom sem kell, sikerült beültetnem őket eléjük, amire csak ennyit tudtak mondani: „Úr Isten! Ez lesz végig az egész mérkőzésen?” Erre az egyik barátnőm megjegyezte: „Ugyan dehogy, csak negyed óráig.” – és így is történt.

A győzelem után óriási boldogság volt, a fotózások, no meg a bankett következett, amit meg sem beszéltünk előre, hogy igazán hol tartunk majd. A döntőben ráadásul elszakadt a lábfejemben az összes merevszalag, így felrakott lábbal ünnepeltem végig az estét. Emlékszem, teljes örömmel és hitetlenséggel nézegettem az érmet a nyakamban – olyan hihetetlen volt, hogy megtörtént, és megnyertük az EHF-kupát.”

Balogh Bea számára szintén emlékezetes volt az ominózus jégcsarnok beázása:

„Nekem is az előkészületek jutnak először eszembe, mert nagyon izgultunk, hogy mi lesz, ha esik majd az eső a meccs napján, mert akkor nem tudom, hol játszottunk volna. De szerencsére nem így történt.  Egy jégkorongmeccs kapcsán annyira nem nagy gond, ha csöpög az eső, de egy kézilabda-meccsen egy kis vízfolt is nagyon sérülésveszélyes lehet.

Az első találkozó után, egy pár nap elteltével – amikor a videót is visszanéztük – kezdett tudatosulni bennünk, hogy hiába volt akkor jobb nálunk a Győr, mi is biztos tudunk jobban játszani. Bíztunk abban, hogy be tudjuk hozni a lemaradást. Emlékszem, nagyon tudatosan készültünk és videóztunk. Közös összetartásról érkeztünk a meccsre, mert már előző este együtt aludtunk. Délelőtt már csak sétáltunk és mentálisan készültünk. Volt, aki teljes nyugalomban, koncentráltan és volt, aki vidámabban várta a délutánt, de a feszültség mindenkiben benne volt.

Nekem Dunaújvárosban volt már részem jégcsarnokban játszani, és az is nagyon emlékezetes volt számomra. Ennek a sikerélménynek a hatására éreztem biztosabban magamban, hogy ennek igenis sikerülnie kell. A találkozó esélyese persze a Győr volt, mégis nem akárhogy vertük meg őket, hiszen az első félidőben nyolcat is közétettünk. Ahogy akkor és ott együtt csináltuk a dolgunkat, fantasztikus volt; a meccs után pedig a szurkolók végig kísértek minket a Főtérre, majd a Városháza erkélyéről minden egyes játékos egy-egy mondattal köszöntötte az összegyűlteket. Mindig jó erre visszaemlékezni!”

Presstige Média