A fehérvári csapat egyik legjobbja volt egy évtizeddel ezelőtt, az EHF-kupa megnyerésekor Balogh Beatrix. A kiváló szélső jelenleg is aktív, az NBI/B-ben érdekelt Marcaliban szerepel, így neki nem kell külön készülnie a május 29-i gálamérkőzésre, amelyen a tíz évvel korábbi gárda találkozik a jelenlegivel.

Mozgalmasan telnek a napjaid, fél éve adtál életet második gyermekednek, ráadásul folyamatosan tétmeccseket vívsz a második vonalban, a bennmaradásért küzdő Marcali VSE együttesében.

„Szerencsére a férjem mindenben segít, továbbá anyukám is itt lakik a közelben, Csurgón, Marcalitól 50 km-re, rá is bízhatom a gyerekeket. A nagyobb, Panna tizenegy éves, a kicsi, Kata pár hónapos. Panna kézilabdázik, nyolc évesen kezdte, ügyesnek tűnik, bár azt korai lenne kijelenteni, hogy ő is élsportoló lesz.“

Pedig ilyen családi háttérrel természetes lenne. Anyukája olimpiai ezüstérmes kézilabdázó, apukája, Csata Csaba pedig tagja volt a Dunaferr roppant sikeres hokicsapatának, a kilencvenes évek végén.

„Az életünk valóban a sport bűvöletében zajlik, a testvéreim is a kézilabda mellett kötelezték el magukat, a nővérem és a húgom is ezt választotta. A szüleink nem sportoltak, viszont szerették és szeretik a mai napig. Csurgón a kézilabda mindig különös jelentőségű volt, a férfiak az élmezőnyben szerepelnek a legmagasabb osztályban, a női csapat jelenleg NBII-es, de voltak feljebb is. A tesóimmal mindannyian testnevelőként végeztünk, tanári diplomával rendelkezünk, valamint igyekeztünk bizonyítani a kézilabda pályán, továbbá a folytatásban a kispadon is. Én játékosedzőként kerültem Marcaliba 2011-ben, 2013. decemberéig játszottam, 2014 nyaráig edzősködtem, majd Kata tavaly októberi születése után, idén januárban tértem vissza játékosként. Az edzősködést is folytatom, de nem felnőttekkel, hanem minden bizonnyal átveszem a csapatot, amelyben nagyobbik lányom játszik. Annak a gárdának jelenleg a húgom az edzője, viszont rövidesen ő is szülési szabadságra megy, életet ad gyermekének.“

Visszatérve a Marcali felnőtt együttesére. A bennmaradásért küzdötök, ez furcsa lehet, hiszen korábban mindig élcsapatban szerepeltél.

„A csapat átalakult, nagyon megfiatalodott, 16, 17 és 18 évesekkel játszom.“

Akik a gyerekeid is lehetnének.

„Igen, de ez nem zavar, jól érzem magam a pályán a társaságukban. A rutintalanság az oka, hogy olyan mérkőzéseket veszítettünk el, amit nagyobb odafigyeléssel megnyerhettünk volna. Mindössze két, tapasztalt játékosunk van: én, valamint a kapusunk, aki nálam is idősebb. A meccseink remek hangulatban zajlanak, 2-300 néző előtt.“

A hazai derbiken nyilván, de az idegenbeli találkozókon is felismernek?

„Előfordul. Találkoztam korábbi társakkal, Lovász Zsuzsanna is játszik, Tatabányán. Vele a válogatottban szerepeltem közösen, Fehérváron és Dunaújvárosban elkerültük egymást. Erős a mezőny az NBI/B-ben, itt szerepel a Fradi és a Győr utánpótlása is. Igyekszem a maximumot kihozni magamból minden összecsapáson, a szülés után érthetően nem vagyok top formában, a rutinommal próbálok segíteni.“

Bár elmúltál negyven, gondolom, meg sem fordul a fejedben a búcsú gondolata.

„Még szeretnék játszani, de az idő fog rajtam, ez tagadhatatlan. Mozgásban vagyok nyáron is, a húgom révén megismertem és megszerettem a strandkézilabdát. A testvérem ebben a szakágban a válogatottban is szerepelt, korábbi, fehérvári társammal, Virincsik Anasztáziával. Nyaranta tehát strandkézilabdázom, ha majd a teremben végleg befejezem, a homokon minden bizonnyal folytatom. Egyelőre tökéletesen érzem magam a bőrömben, anno az volt az álmom, hogy nem szakadok el hirtelen az élsporttól, hanem alacsonyabb osztályban levezetek és mellette edzősködöm. Ez Marcalian megvalósul, ráadásul a többi családtagom is jól érzi itt magát, a férjem hetven kilométerre, Zalaegerszegen talált állást, a hokis utánpótlásban edzősködik. Délelőtt Panna iskolában van, mi Csabával vigyázunk a picire, délután én edzésre megyek, a férjem tréninget vezet, ilyenkor anyukám vigyáz Katára és a suliból visszatérő Pannára. Este, a fürdetésre ismét együtt a család.“

Korábbi, fehérvári társaid már nagyon várják a május 29-én sorra kerülő gálát. Te is?

„Természetesen. Siti Beával gyakran beszélünk, ő is említette, jó lesz ismét találkozni és pályára lépni. Kenyeres Fannival is csevegünk néha, szintén megjegyezte, várja a meccset. Mostanában nem jártam Fehérváron, viszont amikor tavaly nyáron a lányok a Kaproncával edzőmeccset vívtak Nagyatádon, tehát a közelben, természetesen ellátogattam oda. Drukkolok a csapatnak, szurkoltam, hogy megszerezzék az 5. helyet, tehát ismét kilépjenek a nemzetközi porondra, ezúttal nem sikerült, talán jövőre összejön.“

A Te pályafutásában jóval több volt a siker, mint a kudarc, olimpiai ezüstérmes, vb-bronzérmes, Eb-bronzérmes. Klubszinten a Dunaferrel BEK-et és EHF-kupát, valamint a fehérváriakkal szintén EHF-kupát nyertél. Mire vagy a legbüszkébb?

„Az olimpiai ezüstre, még akkor is, ha a vége előtt negyedórával még magabiztosan vezettünk. Közvetlenül a lefújás után érthetően csalódott voltam, de a dobogóra lépve már tudtam örülni az ezüstnek. Természetesen nem mindegy, hogy egy sportoló olimpiai bajnok, vagy sem, de ezen már nem merengek, így alakult. Az újvárosiakkal nyert Bajnokok Ligája is óriási fegyvertény, miként hatalmas diadal a fehérváriakkal elért EHF-győzelem is. Ugyanis gyakorlatilag egyetlen mérkőzésen sem mi voltunk az esélyesek, bravúrt bravúrra halmoztunk. Nagyon jó csapat jött össze, remek volt a hangulat, a megyeszékhelyen töltött négy év pályafutásom talán legjobb időszaka, pedig remekül éreztem magam Dunaújvárosban, a bécsi Hypónál és Spanyolországban is.“

Fehérvárra Bécsből jöttél, majd Valenciába távoztál.

„Két évet töltöttem a Hypónál, majd elfogadtam a Cornexi ajánlatát. Négy szezont húztam le, gondoltam, kipróbálom magam még külföldön, aláírtam a Parc Saguntóhoz. A játék jól ment, remekül éreztük magunkat a tengerparton, de akkor gyűrűzött a válság, a férjem nem talált állást, hiába keresett és hiába próbáltak segíteni a klub vezetői is. Egy év után hazajöttünk. Megegyeztem a Dunaújvárossal, ahol a kézilabda mellett már tanítottam is, csak délután tréningeztem, majd az utolsó szezonban ismét profi lettem, újra napi kettőt edzettem. Az évek során elhasználódtam, a térdem nagyon fájt. A lelkem még igen, de testem már nem akarta az NB I-et. Négy éve búcsúztam a legmagasabb osztálytól, s igazoltam Marcaliba. Még biztosan maradunk itt, aztán minden bizonnyal visszatérünk Dunaújvárosba, évekkel ezelőtt ott építkeztünk. Már beszéltem Bojana Raduloviccsal és Mátéfi Eszterrel, elképzelhető, hogy évek múlva nekem is jut szerep a Kohász utánpótlás nevelésében és vélhetően a férjem is dolgozhat majd az újvárosi, hokis tehetségekkel.“

Horog László