Bár Sugár Tímea háromnegyed éves rehabilitáció után a Kiskunhalas elleni bajnoki mérkőzésen visszatért a pályára, orvosai tanácsára mégis úgy döntött, hogy befejezi sikerekben gazdag aktív karrierjét. A Cornexi-Alcoa-HSB Holding százegyszeres válogatott kapusa a pályafutására tekint vissza, és a jövőbeli céljairól mesél a vele készített interjúban.

Mint ahogy köztudott, Sugár Tímea tavaly komoly térdsérülést szenvedett a brazíliai válogatott túra alkalmával. Timi kitartása és küzdelme, valamint orvosainak munkája meghozta a várt eredményt, és hosszú rehabilitációs időszakot követően visszatérhetett a Kiskunhalas elleni találkozón. Már akkori nyilatkozataiban is többször említette, bizony komoly fájdalmakkal küzd; nem csak a pályán, de a civil életben is állandó gyógyszeres fájdalomcsillapításra van szüksége a létezéshez.

Erre még pluszban jött egy edzésen szerzett sérülés, ami után az orvosainak a tanácsa végleg meggyőzte a világklasszis játékost arról, hogy meghozza élete legnehezebb döntését, és feladja aktív játékos-pályafutását. Susu a rá jellemző optimizmussal és tudatossággal már konkrét elképzeléseket, feladatokat állított magának a jövőre vonatkozólag. Ezekről mesélt interjújában.

Ahogy én tudom, a kezdetek kezdetén a kézilabda talált meg téged, sőt egy egész csapatot építettek a tehetségedre. Hogy is volt ez pontosan?

„Ötödikes lehettem, amikor elmentünk egy osztálykirándulásra. Az osztályfőnököm, Németh Piroska testnevelő tanár volt, sőt vele jött a férje is, aki meg imádott focizni. Azt játszottuk, hogy aki kihagyja a helyzetet, az beáll a kapuba. Egyszer aztán, amikor védtem, Piri néni férje megjegyezte, milyen jól úszom a levegőben. Erre az osztályfőnökünk kitalálta, hogy jövőre indít egy kézilabdacsapatot. Akkor csak nevettem rajta, de rá egy évre tényleg tartva szavát összehozta a csapatot, engem pedig betett a kapuba. Onnantól kezdve már többen is érdeklődtem irántam, és a harmadik klubnál, a Pécsi Lepkénél kötöttem ki, ahol 13 éves koromban leigazoltak.”

Emlékszel pontosan melyik volt az első NB1-es meccsed?

„Természetesen, ezt nem felejti el az ember. A Pécsi MSC játékosaként 1994. december 9-én a TFSE ellen léptem először pályára, tíz percet játszottam, és 30-22-re mi nyertünk. Ekkor voltam harmadikos gimnazista.”

Van a pályafutásoddal kapcsolatban bármi, amit ma már másképp csinálnál?

„Határozottan nem. Én úgy gondolom, a kézilabdában mindig jó döntéseket hoztam, és semmit nem tennék másképp. Boldog és elégedett emberként vonulok vissza.”

Melyik a legemlékezetesebb meccsed?

„Szerencsés vagyok, mert nekem nagyon sok szép emlékem van. Ráadásul bennem sok mérkőzés megmarad, mert inkább pozitív élmények értek, mint negatívak. Sok pillére volt az életemnek, gondolok itt a válogatottbeli szereplésre, EHF-kupa-győzelemre, bajnoki aranyéremre, kupaelsőségre, és mivel mindegyik fontos az én kis életemben ezért nem tudok egyet sem kiragadni közülük. Fantasztikus érzés, amikor egy válogatott mérkőzésen egy nemzetet képvisel az ember, annak minden pillanata egy külön élmény, és az már csak hab a tortán, ha ehhez egy érem is párosul, mint amikor EB-aranyéremmel a dobogó legfelső fokán játsszák el nekünk a himnuszt.”

A sikereknél tartva, amikor Székesfehérvárra igazoltál gondoltad, hogy egy EHF-kupagyőzelemért járó aranyérem is a nyakadba kerül?

„Bevallom, amikor a Cornexihez igazoltam azt tényleg nem gondoltam, hogy még abban az évben EHF-kupát fogunk nyerni. Amikor már elindult a menetelés, egyre nagyobb ellenfeleket tudtunk magunk mögött, és kézzelfoghatóvá vált, hogy ez is elérhető lehet, akkor viszont már beleéltem magam az elsőségbe.”

Mikor jutott először eszedbe, hogy itt lehet a pályafutásod vége, és ez mennyire visel meg lelkileg?

„Őszintén? Nagyon megvisel. Sajnos már kint Brazíliában is eszembe jutott, hogy lehet, abba kell majd hagynom, és olyasmi történt velem, aminek nem kellett volna. Egy sérült lábbal még el lehet játszani, mert a másik pótolni tudja, elviszi a terhet. Aztán az is ott volt, hogy jön az olimpia, és Németh András is jelezte, hogy számít rám – amit köszönök neki –, így mindenképp vissza akartam térni. De olyan fájdalmaim voltak, hogy ezt már az orvosaim sem nézték jó szemmel. Nagy boldogság volt, hogy a Kiskunhalas meccsen beállhattam, de azt már csak nagyon sok fájdalomcsillapítóval lehetett elérni. Az orvosok meg szinte tépték a hajukat, hogy ez már tudatos egészségrombolás. Tudomásul kellett venni, hogy akarattal sok mindent el lehet érni, de vannak pillanatok, amikor kell tudni megállni, nemet kell mondani. És ez most ilyen.”

Hogyan tovább, milyen terveid vannak Fehérváron?

„Amikor a Cornexihez igazoltam, már akkor is fontos volt a jövőképem, amit a klub segített felvázolni, előrevetíteni nekem. Ez egy egymásra találás volt, hiszen a vezetés is ugyanúgy gondolkodott, ahogy én. Amikor pedig eljött az ideje, maguktól ajánlották fel a lehetőséget a pályán kívüli munkára. Így foglalkozom a minikkel, a serdülőkkel, ifikkel és természetesen a felnőtt csapat kapusaival is. Utóbbinál nem csak a kapusmozgásokkal foglalkozom, hanem felkészítem őket a következő meccsekre, videózunk együtt, elemzéseket végzek, sőt számon is kérem, ha valamit nem úgy csinálnak, ahogy azt megbeszéltük.

Mivel a klubvezetők elégedettek voltak az eddig nyújtott munkámmal, így mostantól ugyanazzal fogok foglalkozni, amivel eddig a rehabilitáció alatt kapusedzőként, azzal a különbséggel, hogy most ez lesz a főállásom, amiért majd a fizetésemet kapom. Innentől végleg átmegyek a másik oldalra.

Emellett vannak elképzeléseim, hogyan lehet még teljesebben foglalkozni a kapusokkal, hogy többé tudjanak válni. A cél, hogy olyan tudás birtokába kerüljenek, amit nem csak kapusként tudnak hasznosítani, olyan értékeket tegyenek magukévá, amit a civil életben is kamatoztatni tudnak majd. A másik legfontosabb, hogy vigyázzunk rájuk, mivel a mai felgyorsult világban sokszor a játékosokat eszközként kezelik a sportban, mi pedig szeretnénk valamilyen védelmet nyújtani nekik, akár prevencióban, akár másképp. Ezek kellenek ahhoz, hogy a Cornexinél jó kapusok fejlődjenek, de ami talán még fontosabb, jó emberek.”

Presstige Média
Fotó: Bölcsföldi István Péter