Az elmúlt években a kézilabda-világversenyek idején megszokhattuk, hogy Siti Beáta, a Cornexi-Alcoa technikai igazgatója gyakran szerepel szakértőként különböző médiumokban. Kicsi a világbajnokság negyeddöntője, a magyar-orosz mérkőzés előtt nyilatkozott az [origo]-nak, amit érdekes elolvasni az azóta elveszített két találkozó után is…

A világbajnokság középdöntőinek lezárultával hogyan értékelné a magyar válogatott eddigi szereplését?

Nálam inkább pozitív a mérleg, bár eléggé felemás képet mutat a válogatott. A csoportmeccsekről elmondhatjuk, valóban gyengén kezdtünk, ami lehet annak is köszönhető, hogy a játékosok csak nagyon kevés időt tudtak együtt lenni. A tizenkét napos felkészülés rövidnek tűnt, a megrendezett tornák alkalmával pedig sokkal gyengébb ellenfelekkel találkoztunk, mint végül a világbajnokságon. Ez a kettő befolyásolhatta, hogy az elején nem voltunk a topon, ami szerintem nem baj, nem kell egyből csúcsformában lenni. 

A lengyel meccsen már volt egy jó negyedóránk, utána a németek ellen kimondottan jól játszott a válogatott; itt látszódott, hogy a csapatban elindult a formajavulás. Bármely mérkőzést nézve elmondhatjuk, hogy alapvetően Pálinger Katalin és Görbicz Anita az oszlopai a magyar válogatottnak. Szerencsére ehhez mindig adódott egy-egy további jó egyéni teljesítmény is. Gondolok itt Ferling Bernadettre, Szucsánszki Zitára, Tóth Tímeára, akik nem folyamatában játszottak jól, hanem bizonyos szituációkban teljesen jól kiegészítették a másik két meghatározó ember játékát, és ezáltal segítették a válogatott eredményességét.

Az utolsó mérkőzést bevallom őszintén nem igazán értem. A Korea elleni meccsen már továbbjutók voltunk, és elképzelhető, hogy a biztos továbbjutás tudatában nem igazán törődtek vele a lányok, hogy kit kaphatnak a következőkben, bár szerintem ők is kalkuláltak. Nem tudom, hogy taktika volt-e, de azt éreztem, hogy az emberek nem halnak meg a pályán a győzelemért, nem adnak bele ezer százalékot a sikerért, leszámítva Pálinger Katalint, aki maximum teljesítményt nyújtott.

Amennyiben pedig taktika volt, annak egy hátulütője lehet: a játékosok nem biztos, hogy meg tudják oldani, hogy a következő meccsen újra apait-anyait beleadjanak, hiszen ez a dolog nem redukálható kizárólag hatvan percre, ez nem olyan világversenyen, ahol ilyen gyorsan követik egymást az események. Ráadásul, ha taktikázás történt, nem értem, miért jók nekünk az oroszok.

Mi a véleménye a jobbátlövő posztról, Mehlmann Ibolya szerepléséről?

Nagyon sajnálom Ibit, mert a klubjában is keveset játszik. Nehéz a helyzet, amikor egy játékos minimális játékkal húz le egy szezont, és utána ott van egyből egy világbajnokság, ahol ezredmásodpercek alatt kell döntéseket hozni. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha az ember mögött ott van egy folyamatos meccsrutin. Sajnos érezni, hogy ez lyukas poszt. Nekem úgy tűnik, hogy Ferling Bernadett, Tóth Tímea és Görbicz Anita hármas tudja legjobban megoldani a dolgokat. Timi még keresi magát, az igazán jó meccse eddig a románok ellen volt.

Melyik ellenfélnek örült volna a háromból?

Bármelyik másiknak jobban örültem volna, mint az oroszoknak. Angola lett volna a legkedvezőbb. Bár utoljára kettő évvel ezelőtt láttam őket, akkor nagyon jó fizikai adottságú társaság képét mutatták, hosszú kezük van, magasan engedik el a labdákat. Viszont a csapatjátékot még nem művelik olyan magas szinten, inkább a párkapcsolatok dominálnak, így az egyének megfogásával lehet megállítani őket. Nem könnyű ellenfél, de mindenképp jobb lehet egy orosz csapatnál, amely régóta a világ élvonalában van, ráadásul címvédők.

A franciák pedig nyilván a hazai pálya előnyét is élvezik. Egy biztos, ha választanom kellett volna, az Angola, Franciaország, Oroszország sorrendre szavazok. Természetesen vannak olyanok, akik a nehezebb utat választják. A skorpió jegyűekre szokták például mondani, hogy bár ezt teszik, sokszor jól jönnek ki belőle. Remélem, most itt is így lesz a válogatottunkkal,

Kicsi legfrissebb nyilatkozata az [origo]-n: „A Kézilabda Gála nagyon jó propaganda”

Presstige Média